Család

Kibukni ér, kedves anyukák!

Azt nem állítom, hogy soha nem voltak nehezebb napjaim az anyaság területén, de nem ez volt a jellemző.  Jól éreztem magam mamiként és feleségként, mondhatni lubickoltam ebben a szerepben. Amint azt éreztem, rezegni kezd a léc és szükségem lenne egy kis énidőre, azonnal hívtam anyukámat. “A következő hétvégére vinném hozzád a gyerekeket.” Ez 1-2 havonta elő is fordult. Ő meg jófej nagymama módjára mindig örömmel fogadta az unokáit. Voltak pillanatok, amikor elég volt egy kiállítás, sport, egy előadás, esetleg mozi a barátokkal és újra visszataláltam önmagamhoz. Jól menedzseltem az énidőmet, megtaláltam a nekünk jóleső arányt, azt hiszem :).

Fura is volt számomra olvasni elkeseredett, kétségbeesett írásokat édesanyáktól, akik szinte segélykiáltásként naponta posztolták, mennyire nincsenek jól. Nem értettem, próbáltam magam beleérezni a helyzetükbe, de őszintén nem ment. Ott kongott a fejemben, hogy szánj magadra időt, kérlek! Ez a kulcsa mindennek. Attól, mert anya vagy nő is! Egy személyiség vágyakkal, tervekkel, amit ha kielégítesz – legalábbis egy részét – már minden rendben lesz. Milyen könnyen jönnek ezek a kimondatlan tanácsok, amikor az emberlánya még nem került ilyen helyzetbe.

Hmm… Aztán elérkezett a szeptember, a tüszős mandulagyulladásokkal teli, nagyon sűrű nyár után. Gimnázium-, iskola- és óvoda kezdés. Már ott furcsán néztem magamra, amikor 2 nappal az évnyitó előtt még azt sem tudtam, kinek vettem tornacipőt és kinek nem. Héjj, ez nálam nem így szokott működni! Jó, az őszi ruhák legalább már beszerezve…  Ellenben a ceruzák sincsenek rendesen kifaragva, a hiányzó méhviszkrétákat sem pótoltam, uzsis dobozok sincsenek még… Furán éreztem magam, ettől a számomra ismeretlen helyzettől. Azon kaptam magam, hogy kiabálok, nem sokat hanem rengeteget! A takarítás, mosás is elúszott, ami nálam, mint rendmániás nőszemélynél eléggé aggasztó állapotot jelez. Veszekszem Istivel, veszekszem a gyerekekkel, az élő fába belekötök. Persze mindez egy ördögi kört eredményez, mert a végére már naponta  mindenki vitázott mindenkivel. Belenéztem a tükörbe és azt láttam, hogy baromira fáradt, kedvetlen ember néz rám vissza. Milyen nehéz ezt észrevenni, beismerni saját magunknak. Nálam ez a felismerés, akkor jött, amikor Isti éppen egy munkahyelyi csapatépítőn vett részt, anyáék Ausztriában voltak. Elkezdtem számolni… Még 3 napot kell lenyomnom egyedül ebben az őrületben, aztán elhúzok innen egy pár napra, de jó messzire.

Ez a gondolat azonnal felvillanyozott, de az idő nagyon lassan telt.

Szerencsére 2 utcával lejjebb lakik egy szintén sok (4) gyermekes barátnőm :), akinek nem kellett magyaráznom a helyzetet. Kb. 5 perc alatt lezongoráztuk telefonon, pénteken indulás Balatonra! Épp Istivel váltani fogjuk itthon egymást, szuper! Fesztivál lesz, koncertek lesznek ez kell most nekünk. Van az a pillanat, amikor már nem elégít ki egy intellektuális előadás vagy valami hangulatos kézműves molyolás. “Delete” kell most nekem, ez az egyetlen ami, segíthet kimászni a trutyiból.

Eljött végre a mi napunk és bevágódtunk a kocsiba. Eleinte még beszélgettünk kellő nőies finomsággal :), azonban már Székesfehérvár környékén max hangerőn szólt a zene és énekeltünk torkunk szakadtából. Fenomenális érzés volt, hirtelen elborított a szabadság, a gondtalanság érzése. Fizikailag érezni lehetett a megkönnyebbülés erejét. Mintha régi tinédzser mivoltom átvette volna az uralmat a meggondolt, felelősségteljes énem fölött. Őszinte leszek, egy cseppet sem bántam. Élveztük minden pillanatát ennek a hétvégének. Az, hogy lángost reggeliztünk fröccsel csak hab volt a tortán :). Olyan sokat nevettünk, táncoltunk és bolondoztunk, hogy megteltem újra jóérzéssel, pozitív, lelkes gondolatokkal. Tök jó emlékként őrzöm ezeket a pillanatokat és bármikor előhúzhatom őket, amennyiben úgy tartja kedvem. Imádtam a hazaérkezés pillanatát, a gyerekek a férjem illatát, az ölelésüket, a hangjukat. Jó volt újra stabilan, rajongva értük létezni, s közöttük lenni.

Azt nem mondom, hogy minden probléma, “besokalás” gyógymódja egy ilyen agyeldobós hétvége, de nekem pont erre, pont most volt szükségem. Mindenesetre le kell vonnom a konzekvenciát, mi vezethetett el idáig? Mikor kellett volna egy helyzetben nemet mondanom? Az egymást érő nyári programokat megritkítani, hogy nyugalmasabb legyen vagy egyáltalán magamra egy kicsit jobban figyelni? Elúsztam, elcsúsztam, mindent akartam egyszerre. Érdekes tapasztalás volt ez, tanultam belőle sokat… Nagyon sokat!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.