Család

Üveghegyen innen… televízión túl!

Egy másik sokakat foglalkoztatott kérdés: Miért is nincsen nálunk televízió? – Úgy hiszem ez mostanság nagyon érzékeny üggyé forrta ki magát. Azt ne várjátok, hogy megmondjam a tutit, mert nem fogom, mi több én is keresem ezekre a kérdésekre a választ. Szívesen olvasnék Tőletek gondolatokat, Ti miként vélekedtek minderről? Szeretném, ha kölcsönös eszmecserévé válna ez a poszt!

Egyelőre leírom az én gondolataimat, ami nem baj, ha nem azonos a nagy többségével. Sőt kifejezetten szeretem, hogy ebben a sokszínű világunkban mindenki másképp vélekedik, éli a mindennapjait és ez nekem teljesen rendben van. Egyáltalán nem gondolom a televíziót ördögtől valónak, nem kövezem meg azt, aki sokat nézi vagy aki néhanapján elektromos bébiszitterként hívja segítségül, mikor teljesen összecsapnak feje fölött a hullámok. Megértem, elfogadom és szeretem, hogy ennyire sokrétű az emberek hozzáállása egyes témákhoz.

Azt tudni kell rólunk, hogy régebben a mi otthonunkban is állandó jelleggel búgott, szinte mindig háttérzajként üzemelt a televízió, sőt arra aludtunk el. Tehát életünk elengedhetetlen kelléke volt, mindaddig míg első gyermekünk 2-3 éves nem lett. Akkor egyre erősebben éreztük a késztetést, ezt a rengeteg időt, inkább fordítsuk egymásra. Sétáljunk, kártyázzunk, olvassunk és beszélgessünk többet…sokkal többet! Eleinte nagyon frusztrált a hiánya, volt olyan pillanat, nem találtam a helyem, nem tudtam mit kezdeni ezzel a hirtelen jött üresség érzésével, amit tartalommal kellett megtöltenem. Mégis az erősített meg bennünket a döntésünkben, hogy végtelenül elkeserített a gyerekmesék tartalma, minősége, de leginkább az agresszivitása. Bénítólag hatott rám, amikor először szembesültem vele, mennyire más irányt vett ez a műfaj… Tudom, változik a világ, változnak az igények, de én ebből nem kértem, köszönöm! Vágytam a régit, a minőségit, ragaszkodtam eztán is a Magyar népmesékhez, a Frakkhoz, a Süsühöz, Vizipók-csodapókhoz és társaikhoz.
Felnőttként az érzés, hogy agyon nyom a rengeteg reklám, amikben már egyáltalán nem tudtam hinni, mégis mindenhonnan az ömlött felém, végképp leverte nálam a láncot.

 

 

Természetesen ebben a helyzetben sem kerülhettem ki Waldorf óvónői minőségemet, miszerint azt vallom gyerekek legfontosabb időtőtöltése a szabadjáték, fáramásszás, sarazás, természetben eltöltött tapasztalások, a mese hallgatás, amit édesapával vagy édesanyával együtt élnek át. Nem szeretnék mélységében belenni különböző pedagógiai és pszichológiai nézetekbe, amiket én sem követek dogmatikusan, mindezekből a gondolatokból azokat veszem magamhoz, amivel tudok azonosulni, úgy érzem családi életünkbe jó szolgálatot tehet. Ezért inkább saját személyes tapasztalásunkkal folytatom :).

 

Az elkövetkezendő időszakban nagy hangsúlyt fektettünk a könyvek kiválasztására, mondhatni rajongója lettem a szépséges mesekönyveknek, az évek alatt kisebb gyűjteményünk tornyosult fel. Minden este közös meseolvasással zárjuk a napot kisebb gyerekeinkkel, sajnos ezt a nagyok már nem igénylik, nekik már más az érdeklődési körük, a korukból kifolyólag (ők inkább a regényeket falják). Az estimesét általában Isti olvassa, ez a szokás teljesen magától alakult ki, aminek én kimondottan örülök.
Az idő múlásával szépen lassan elmúlt bennük a televízió hiányának érzése, még több időt töltöttünk a szabadban, nagyokat kirándultunk, játszottunk. Kézzelfogható változást éreztünk a beszélgetéseink megújulásában. Eddig sem volt baj a beszélőkénkkel :), de most sokkal jobban tudtunk egymás mondanivalójára odafigyelni, részleteiben mentünk bele egy-egy témába, ezáltal olyan oldalát ismertük meg a másiknak, amin annak előtte simán átsiklottunk. Sokszor csacsogunk az éjszakába belenyúlóan, ami régebben nem volt jellemző, tán azért mert inkább a kötelező napi rutinon futottunk át és nem mentünk bele az élet nagy kérdéseibe :), ami teljesen más, sokkal mélyebb szinteket nyitott meg kettőnk között.

 

Az őszinteséghez hozzátartozik az is, hogy teljesen nem szüntettük meg a képi élvezeteket, nyilván! Az nem volt célunk, hogy a gyerekeket teljesen elzárjuk ezektől a minőségektől, ismeretektől. Van egy jó adag mese-, ifjusági- és családi filmünk, amit közösen szoktunk megnézni laptopon, nagyjából heti 2 alkalommal. Naná :), hogy Istivel mi is szeretünk filmeket nézni, sőt vannak kedvenc sorozataink, amiket olykor altatás után édeskettesben megnézünk egy pohár bor mellett. Tudom, hogy a képi megjelenés színvonala így hagy kívánnivalót maga után, de nálunk ez vált be, így alakítottuk ki a szokásainkat.

Szorosan ide tartozik még a nagymama kérdés, mi a helyzet, ha nála töltik a hétvégét a gyerekek? Nagyon érdekes, szép ívet írt le ez a folyamat az évek alatt, amihez mindkét fél belátása kellett. Anyukám tortákat, süteményeket süt a gyerekekkel, kirándul velük, strandra járnak és tévét néznek. Amit én nem bánok, mert olyan minőségi időt töltenek együtt, amibe nekem ez simán belefér. A nagymama az nagymama! Ott mások a szabályok és ez így van rendjén.

Én most is csak azt tudom mondani, hogy mindenki belátása szerint éljen, akár tévével, akár anélkül, úgy ahogy a családjának legjobb. Semmiképpen sem jó olyan elveket magunkra erőltetni, amik nem belülről, hanem külső elvárásokból, esetleg megfelelési normából érkeznek felénk. Csak szabadon…!

9 hozzászólás

  1. Reichardt Jázmin

    Kedves Kriszta!
    Felüdülés volt olvasni a cikkedet ebben a témában (bár mindegyiket nagyon szeretem).
    Jó régóta nálunk sincs televizió a háztartásban. Ezt a lépést szüleim azért lépték meg, mert úgy gondolják (én is így gondolom), hogy az interneten könnyebben meg lehet válogatni a tartalmakat amit nézni szeretnénk és a reklámok elkerülése sem volt egy utolsó dolog. Azóta mi is többet vagyunk együtt.
    A saját családomban is ezt az elvet szeretném követni. Bár a párom nem szeret laptom méretű képernyőn filmet nézni. Ő úgy gondolja kell a “mozi élmény”, amiben nem értünk egyett.
    Szívesen olvasnék a Waldorf pedagógiáról a te gondolataiddal.
    Szép napot! Jázmin

  2. Norbi

    Szia Kriszta!

    Mi is keressük a minőségi gyerekkönyveket. Tudnál ajánlani párat?

    Üdv,
    Norbi

  3. Barten-Tóth Katalin

    Szia Kriszta!

    Legnagyobb gyermekünk volt a pocakban – ennek mostmár több,mint 5 éve – amikor száműztük a televíziós műsort az életünkből. Egyáltalán nem hiányzik! Emlékszem,hogy este csak kapcsolgattuk a távirányítót és nem találtunk semmi kedvünkrevalót a rengeteg csatorna között,de mégis ott ültünk, feküdtünk előtte. Ma már el sem tudom képzelni, hogy férne bele az életünkbe. Persze a mi gyerekeink is néznek mesét, cenzúráva és mi sem maradunk le egy-egy jó filmről a férjemmel. Ma már szinte zavar,ha valahol csak úgy megy a TV és őszintén szólva tiszteletlenségnek is érzem,ha vendége van valakinek és nem kapcsolja ki a készüléket. De sajnos ebből is látszik, hogy az emberek többségének mennyire egyértelmű,hogy ezzel kezdődik a nap és este ezzel is végződik…

  4. Panka

    Kedves Kriszta!
    Nagyon jó volt olvasni erről a gondolataidat! Nagyon szimpatikus ahogy csináljátok, ugyanakkor az is, hogy nem törsz pálcát azok fölött, akik máshogy.
    Nekünk van TV-nk, de azt gondolom, jóval kevesebbet nézzük a magyar átlagnál. Én kiválóan meglennék nélküle. Magam számára évek óta nem is kapcsoltam be. (Van énnekem saját függésem, a net, nem kell nekem tv. :-P ) A gyerekeknek két kedvenc meséjük van (Sam a tűzoltó, és a Mancs őrjárat, ezek nálunk átmentek a szűrőn, utóbbi kissé bárgyú, de agresszívnek egyiket se mondanám) ezekből minden nap megnéznek egyet-egyet, a férjem pedig focit és klasszikus krimiket szokott nézni, nagyjából heti 1-2 alkalommal. Ezért igazából kár fönntartani egy televíziót. :-) De még nem léptük meg, hogy elváljunk tőle. Talán az új lakásban… (Egy éven belül költözünk. ) Egyelőre úgyse látom, hogy tudnám úgy berendezni a nappalit, hogy elférjen a tv… :-D

  5. Bea

    Kedves Kriszta!
    Engem is nagyon érdekelne egy könyvajánló kicsiknek és kamaszoknak egyaránt. Tudnál esetleg ezzel kapcsolatosan valamilyen oldalt ajánlani, esetleg leírnád a tapasztalataidat? Olyan jó lenne. Köszönöm, Bea

  6. Szentjobbi Kriszta

    Sziasztok! Jó volt olvasni a véleményeteket, gondolataitokat mindezzel kapcsolatban.

    Igyekszem összeállítani egy minőségi, számomra kedves könyvajánlót egy új posztban. Amiben több korosztály számára is találtok majd olvasnivalót ;) .

    Szép hétvégét, Kriszta

  7. Fehér Erika

    Szia! Engem az érdekelne, hogy mi a helyzet a nagyobb gyerekeknél a telefonnal? Van nekik? A játékokra nem függtek rá, tudod őket korlátozni? Köszönöm szépen a válaszod.

  8. Lázár Gergely Gyula

    Én sem nézek tévét. Helyesebben csak pár műsort. A mai reklámok nagy része kramanc. Egyes gyógyszer- meg ételízesítő reklámoktól meg a falra mászom. Főleg ez a “De miért?”. Meredek dolognak tartom azt, hogy a tüdőváladékról gyereknek beszéljek. A mesékről pedig csak annyit, hogy ezek nagy része kramanc. Amikor én voltam gyerek (90-es évek közepe), akkor még voltak jó gyermekműsorok (nem a Magyar népmesékről beszélek, mert az egy külön kategória). Hadd említsek meg néhány rajzfilmet, amelyek akkor futottak a köztelevízión:
    – Kisvakond
    – Mazsola és Tádé
    – Lolka és Bolka (rossz a fordítás, mert az eredeti címe Lolek i Bolek, a Lolka már ragozott alak)
    – A kockás fülű nyúl
    – Nils Holgersson (az hatott rám leginkább)
    – Varázsceruza (ritkábban)
    – Menő manó
    Ennyi jutott eszembe. De tény, hogy ezek nagy részben az 1980-as években készültek, a Kisvakond még ennél is régebbi. Valamiért ekkor még volt szakmaiság a 📺-ben.

  9. Annszofi

    Kedves Kriszta!
    Bár még csak tervben van a gyermekáldás nálunk, nagyon hasonlóan gondolkozom a TV-ről, és jólesően olvastam a soraidat. Ovis koromban rengeteget néztem mindent amit engedtek, mai fejjel már nem tartom olyan jónak, de tegyük hozzá mellette mindig volt alvás előtt mese, mindennap sétáltunk, szóval nem ültem éjt nappallá téve a TV előtt. Szerencsére az iskola első 2 évében olyan albérletben éltünk, ahol nem működött a TV, így minden időmet a könyveknek szentelhettem, azt hiszem ez is segített a könyvmollyá válásomban. Később ismét volt televíziónk, voltak mániákusan követett sorozatok, aztán 17 évesen az első szerelem révén leszoktam róla, hogy vele beszélhessek neten. :D Az a szerelem elmúlt, de azóta se kívánkozom a képernyő elé (most az internet fogságából szeretnék kiszabadulni).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.